3
BOLONDOK

Menjetek máshoz vigaszért!
Paphoz! Nőhöz! Akárhova!
Aki itt még örűlni tud,
hazug, gonosz vagy ostoba.
Nektek öngyilkosság, ami
nekem céltalan nyugalom:
mindent tudok és tűrök és
   unatkozom.

Hogy más is voltam, nem segít,
hogy más is leszek, nem vigasz;
hogy tisztább voltam, tévedés,
hogy tisztább vagyok, az is az.
Nekem minden egyforma már,
s hogy az élet hogy múlik el,
a másé vagy a magamé,
   nem érdekel.

Magányom koronás ura,
mint minden féreg, vagyok én;
nem több, mint amit megeszek,
az állat vagy a rab növény.
Király vagyok, alázatos,
ki díszeit és rongyait
becsülni vagy szégyellni nem
   méltóztatik.

Világ szive, Nap, vén bolond,
mindennek te vagy az oka!
Te szültél! te mozgatsz ma is
mindent buzgón ide-oda!
Elnézem kis játékaid
és azt mondom: Jó lesz, ha már
társad, az a másik bolond,
   bennem megáll.
FIATALOKHOZ

1

Neked ez se jó, neked az se jó,
kutya lélek.
Csak tudnám legalább, mit akarsz,
csak ismernélek, értenélek!

Én megnyugodnék, de te morogsz,
tiltakozol!
Az a gyerek vagy, az a hű akarat,
aki voltam valamikor.

Az a tiszta hit, az a régi gyerek,
csupa mocsokba lát.
(Igaza lehet; de megéri, hogy
így marja miatta magát?)

Igaza? biztos? - kérdik a Bölcs
szörnyű szavai:
Mindenkinek csak az igaz,
ami hasznos neki!

Alkudj meg és élj, ez is elég,
bolond gyerek!
Ne sírj; s ahol mindenki vak,
hunyd be te is a félszemed!

2

Nem! nem! nem lehet abbahagyni!
Folytasd te a versemet,
ne hallgass, vádolj, tiltakozz,
te régi gyerek!

Csak fájj, csak sírj! Fegyver a sírás,
fegyver, míg nincs egyéb;
sokan fájtok ma, fiatalok,
kiknek az alku nem elég.

S ha gyenge, ha szörnyű és ha mese
az igazság, az se baj.
Ti más is vagytok: erő! idő!
S az idő mindent kicsikar!

Lelkem, hű őröm, meg akar
lopni az élet:
vigyázz, fülelj, rázd láncod, ugass,
lelkem, te kutya lélek!
HAZÁM

Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,
apám a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét
más érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.
NYITOTT SZEMMEL

Nem az, hogy nincs sehol sem angyal,
hogy mást vártam, az volt a nagy baj,
az, hogy csalódni lehetett
s megútálni az életet.
Mindegy, miatta vagy miattam,
nyakig az undorba ragadtam
s tisztálkodtam s elment vele
ifjúságom nagyobb fele.

Volt néhány perc, a többit,
a többit, a többit, -
- mit kerteljek? - a többit
megette a fene.

Nyakig az undorba ragadtam,
a pénz beszélt, én meg ugattam,
aztán megúntam esztelen
siránkozni az életen
s elvonultam s békét találtam
a magam önkormányzatában,
ahol angyalnak nincs helye,
de az ördög sem fekete.

Van néhány perc, a többit,
a többit, a többit, -
barátaim, a többit
eheti a fene.

Mit hiszek, mi lesz, mi lehet még?
Hiszem a bestia szerencsét,
hiszem, hogy egyszer meghalok
és hiszem, hogy elrothadok;
ilyesmiket hiszek, de nékem
talán már erre sincs szükségem:
nyitott szemmel nézek bele
a rettenetes semmibe.

Lesz egy-két perc, a többit,
a többit, a többit, -
- úgye, fiúk? - a többit
egye meg a fene!

EGY VOLT A VILÁG

Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.
Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság.
Égen és földön mosolygott a rend.
A nap hajnalban mindig megjelent,
mennyei munkás, hős, nagyrabecsült,
barát, aki velem kelt és feküdt,
és fűtött nekem és világitott.
Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott;
és eső jött és elverte a port,
s éjjel szelíden csőszködött a hold.
S mindezt nekem tették, személyesen,
és érdekes volt látni, hogy milyen
ügyes az ember. Én is az leszek?
Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!)
Borzongó percek s naphosszú öröm:
a tengertől még nem váltam külön,
nem voltam sziget... Imák és csodák:
szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.

A VÁNDOR ELINDÚL

Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. - Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő édesitette
agyamat hajnali rétek szagával; aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni, szeretni és csodálni tanított...
Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalaku élet.
A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal búcsúzott tőlem. - Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
aludtak a tavakban. Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.
A VÁNDOR ELINDÚL

Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. - Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő édesitette
agyamat hajnali rétek szagával; aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni, szeretni és csodálni tanított...
Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalaku élet.
A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal búcsúzott tőlem. - Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
aludtak a tavakban. Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.
EGY VOLT A VILÁG

Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.
Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság.
Égen és földön mosolygott a rend.
A nap hajnalban mindig megjelent,
mennyei munkás, hős, nagyrabecsült,
barát, aki velem kelt és feküdt,
és fűtött nekem és világitott.
Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott;
és eső jött és elverte a port,
s éjjel szelíden csőszködött a hold.
S mindezt nekem tették, személyesen,
és érdekes volt látni, hogy milyen
ügyes az ember. Én is az leszek?
Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!)
Borzongó percek s naphosszú öröm:
a tengertől még nem váltam külön,
nem voltam sziget... Imák és csodák:
szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.
A TÚLSÓ PART

S ez lett fontos az Istenek előtt.
Áldottak voltak a titkos erők,
melyek a túlsó partra vittek át,
ahol a lélek elejti magát,
ahol gyógyul a fájó akarat,
ahol bilincsét oldja a tudat,
ahol levedli magányát az Egy,
ahol a Sokba az ember hazamegy,
ahol félelem és vágy megszünik,
ahol az ész nem érzi szárnyait,
ahol a cél leteszi fegyverét,
ahol tárgytalan merengés a lét,
ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén,
ahol már puszta közeg az egyén,
ahol én jártam: minden pillanat,
ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:
ami, álmodva, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete.

Kattints a kép nagyítható
KÖZBEN A TÜCSKÖK

Közben a tücskök, egész nyáron át!...
Mint az örömük, építi magát
életem sok emléke, nagy s kicsi.
Nem is lehet sorjában mondani:
villan a kép, ugrik, furakodik,
kapcsolja, hívja jövő társait,
a másik messze mögötte marad,
s onnan szól közbe: minden pillanat
- amelyben él, az idő szálaként -
együtt érzi az egész szövevényt -
s az egésznek akar beszélni, mint
azok a részeg tücskök odakint:
mind magáét zengi, hirdeti,
a maga tudományát: szavaik
éj-nap némán is úgy zsivajganak,
úgy feszítik lelkemet, tollamat,
hogy már régen nem a réti zenét
kótázom, hanem ezt - a magamét!
MI MÉG?

Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy
Kína mondja: a Tízezer Dolog,
az Egész Élet. Napfény, hópehely.
Nőkből, lányokból még egy tízezer.
Tízezer dal, kép, szobor. A tudás.
A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs.
Tízezer álom, vers és gondolat.
A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt
a lélek. A bors keresztmetszete.
Repülőgépről Svájcra nézni le.
Egy távolodó csónak. Meduzák
Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág
a börtönből. Kislányom mosolya.
Az igazság. A régi Korcula.
Mosztár tücskei. Párizs. Titisee.
Tíz fényévem a Sziriusz felé...
Nem, nem, így a leltár is töredék:
Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!
OSTROM UTÁN

Ostrom után, két börtön közt, mikor
jajban, tűzben, még mindig háborúban,
s ki hogy, boldogabban vagy szomorúbban
mint valaha, futottunk mind, komor
igazunkért, százezrek, s életünkért,
s én tudni, hogy megvagy-e: "Neki ő kell!"
gúnyolt barátom: "Máris ő! A nő kell!
azt lesi, poklát felejtve, a tündért!"
Tudta volna csak, csak sejtette volna,
mid voltam neked két évtized óta,
s mi nekem te! Nem csacska szerelem:
családomon túl, családomon innen
bőség és szükség, ha semmi, ha minden...
S hogy ma is az vagy, köszönöm, szivem!
MOST CSAK LÉLEKBEN

Jó volt, míg éltél: most, bárhogy szeretlek,
nagyon hiányzik testi meleged,
hozzámbújásod, a tekinteted
és hangod selyme, s az állati selymek,
a bőrödéi, s mozgásod, a melled,
s mind, ami voltál, kéz, láb, szív, szemek,
agy, száj, fül: ha csak vártam jöttödet,
érzékeim már veled töltekeztek,
s ha csókoltál, ettelek-ittalak,
hús, csont, ideg, száz szájjal szívtalak,
s huszonöt évig meg nem untalak;
most csak lélekben tudunk keveredni
s meztelenséged is csak képzeletnyi:
nem bírod inged, a halált, levetni!

SOKÍZÜLETI GYULLADÁS

Szúró csizmáit, lángoló
kesztyűit térdig, könyökig
rám húzta a fájdalom, és
kegyetlen dróthuzalait

csontjaimon átverve úgy
összevarrt, oly förtelmesen,
hogy izzó öltések alatt
üvölt most minden idegem.

Ezek az üvöltő jajok
ma az én csalogányaim
és pacsirtáim, ez a sok
égbetrillázó, buta kín,

ez a sok sajgó dagadás,
ez a sok áradt rém, ezek
a villámló térdek s bokák,
ezek a mennydörgő kezek,

ezek hasogatják agyam
és csak kínjaim tudata
emlékeztet még néha rá,
hogy ember voltam valaha.
Búcsú

Jött a parancs: „Lőszert feladni,
s haza, Pestre!”… Öt napon át
mint az őrültek, úgy rakodtak
Kisvárdán szegény katonák,
autók köröztek szakadatlan
a raktár s a vasút között,
az utolsó láda pedig
fehér virágba öltözött.

Azt vállukon, mint egy koporsót,
vitték, a virágos halált,
az állomásra, hol már mind a
harminchat vagon rakva állt,
s betették, trónra, az utolsó
gránátrakomány fölibe;
tizenöt hét minden keservét
temették dalolva vele.

S másnapra nőtt meg csak a nóta,
mikor a testvér félcsapat
szintén szabadult anyagától
s a két öröm egybeszakadt:
„Fiúk, este csajka bor ingyen,
saját guba a ráadás!”
Olyan murit még sohse látott
a nyirbaktai szállodás:

a villanyban is jecet égett,
de amikor, éjfél fele,
megléptem, még lángolva robbant
százötven tüzér éneke:
„Fújja a szél…!” – ablakon-ajtón
tűzvészként dőlt, égig csapott;
azt hittem, szétviszi az egész
lőszerkezelő oszlopot.
                                                   (1940)
Tavasz előtt
– 1941 –

Esett, az ég most is borús,
de a madarak hangosak,
pitty-pitty zeng az eresz alatt
és vi-vi és csirip-csarap
s száz más, ugráló, csivogó,
érthetetlen kínai szó,
melyet ma mégis minden ért.
Éjjel a tavasz ideért! –
s most ablakhoz csal… Az elébb
a pocsolyában a veréb
lubickolt, aztán a rigó:
első fürdeje az idén:
lent hagyja lába nyomait
s már ujra fent tollászkodik
a kerítésünk tetején.
Minden hogy hízik és dagad!
Kinyitom az ablakomat
s könnyű mámorral öblit a
langyos levegő: már csupa
fűszer! ez, igen, ez a kezdet!
Légy sütkérezik a falon,
a gyér fű ágaskodva reszket
s úgy issza, issza a napot.
A másik ablakhoz futok:
ott is fény! fény! Ni, mennyi lom
a bokrok alján, rossz fazék,
seprűnyél, téglák… S szinte vad
robbanásként áttör a nap:
kék s fehér úszó szigetek
tolják szét s össze az eget,
lent tűzpiros giliszta von
csíkot a sárga homokon,
feketén tündöklik a vén
fák törzse, aranyfeketén,
s a szürke háttérből, ahol
bozót ködlik, mint zöld gomoly
borzong elő bókolva szűz
galyaival a kerti fűz:
rajtuk már pattogzik a rügy!
Élet, uj élet mindenütt,
csak én gyötrődöm… Istenem,
hogy tengek-lengek, betegen,
hitetlenűl!… Csirip-csarap,
pitty-pitty… Mit mondtok, madarak?
Vi-vi-vi… Ugy-e, jobb, ha nektek
I. kötet 635
hiszek, a ti hireiteknek?
Itt a tavasz!… Kis madarak,
s titeket, ujjongó szavak,
mindenki jól ért, bárhogy ért…

Imádkozzunk az emberért!
A kimondhatatlan

A szived majdnem megszakad,
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,

oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.

S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati

nyöszörgés kinlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfuj, mint pókhálót a szél.
Új hazád

Szöktél volna csak, akárhova, szöknék,
keresnélek, víz alatt, föld felett.
Sárga kikötők? Néger szigetek?
Föltépném csillagunk Egyenlitőjét!
S vitt volna uj egekbe repülőgép,
tudós próba, űrhajó, őrület:
indulnék én is –: hátha rád lelek?
S pörölnék a Pokollal – könyörögnék,
uj Orpheus!… Napok eddig, s hetek,
óh, de nehezek voltak nélküled!
Ami most jön, hosszabb és nehezebb.
Sehol-Soha a neve uj hazádnak:
ott vagy. Ott se vagy. Nem vagy: csak a fáradt
képzelet kapkod a Semmibe utánad.
Be másképp, be másképp,

be másképp nézem a lányokat,
be másképp az éhes csibészt és
a kizsarolt állatokat,
be másképp a fűben-akácban
úszó fehér-zöld nedveket,
be másképp a Nap bölcs futását
s a buta levéltetveket,

(és itt, prózában közbeszólva, egyáltalán mindent a földön, erőt, hitet, szépséget, Európát és Jupitert, a naponta-világjáró hajnalt és alkonyt, a lepkét és a lajhárt, a világító tengeri meduzákat és a soselátott cethalat, de még azokat a benzinbűz teherautókat is, melyek percenkint kilométernyi utat képesek megfertőzni az ibolyaszagú tavaszban,) –

be másképp, be másképp,
be másképp nézem, jaj nekem,
ötven után, kisemmizetten,
hökkenten és reménytelen,
be szontyolodva nézem őket
s mindent a tündér ég alatt,
mióta rossz szivem irígyli
szivüket, a motorukat!



Ujévi katica

Hegyi házamból, vérpiros, kis
remény, tavasz s nyár bogara,
fedeles szárnyad emelintve
vágyad már ki, szabadba vinne,
réglátott katica?

Vadkan csörtet a havas erdőn
s varjaival károg a tél.
Bent víz vár, méz, lekvár, – ajándék:
hétszer-hét nap kell, vagy talán még
több is, hogy kint megélj!

Túlkorai fény csalt elő: jobb,
ha még ablakomban maradsz.
Az uj évnek vagy hírhozója,
mint a kéményseprő, a gomba
s a szerencsemalac, –

ne menj hát halni, pici Hétpötty!
Volna csak itt, példádon át
szemeimmel hátra s előre
a hét pecséttel zárt jövőbe
látna ma a világ!


Januáréji olvadás

Kicsal az éjbe az arany Hold:
arany, sok fagyezüst után!
Száz arca nevetve virít száz
ujszülött, éji pocsolyán.
Láthatatlan erek csörögnek,
csengőket csöppent az eresz;
nekem most szép a hó: siratja,
hogy vége lesz.

Langyos szél szántja lent a földet,
szántja a fenti Adriát;
ezüstkék párákon arany Hold
s száz arany csillag ugrat át.
Ádáz csata dúl a magasban,
tengeré, kontinenseké…
Csengj, éj, csilingelj, olvadás, a
tavasz elé!
Kattints a kép nagyítható
Meglepetések

I.
Gyanútlan vers október 15.-én

Szájon csókol a pillanat,
másik kést üt a szivedig,
a harmadik halk telehold,
szív rózsája a negyedik,

van tömör-édes, mint a méz,
van lángvető csipkebokor,
van, mely egy elnémúlt világ,
van, mely kurjongat, mint a bor,

van, melyet észre sem veszünk,
hallhatatlan, sóvár zene,
van mindenüttjelenvaló,
van szétvivő mindenfele,

ez tűz, mely Földet nyal körűl,
az egy katicát tapos el,
van gyermekkorba kérdező,
van, mely Afrikából felel,

van, melyben villájával az
ördög felszúr a föld alól,
van atomgáz, bombahalál –
s van legvégső csömör, mely oly

bambán, szeliden néz, olyan
öklendtetőn és kedvesen,
mint kifliből a svábbogár,
mint kolbászból a birkaszem.

II.

Egy hét múlva

Rá egy hét: pár óra alatt
felnyüzsgött az országnyi Boly:
a dermedt Dávid talpraállt
s ledőlt a Góliát-szobor.

Sipkákra bimbó nyílt! magyar!
Parittya benzint röpitett.
„Hacaca!” – szólt a rádió.
Éheztük a becsületet.

Szabadság, itt hordozta hős
zászlaidat az ifjuság!
S a sírt, melyből nép lép ki, már
ámúlva nézte a világ.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Csók, szívre, minden pillanat!
És nem volt többé szégyen az,
hogy a magyar nép fia vagy.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Terv forrt; gyúlt, égett minden agy.
Lombikban feszűlt a jövőnk.
S temettük a halottakat.

Ablakunk mind fény, gyertyaláng!
Aztán már settengő gyanuk.
Még egy éj. S Budapest köré
vashernyók gyűrűje szorúlt.

III.

December közepe

Aztán jajdúlt a hajnal és
reggelre ránkvirradt az est.
A Tízezertalpú tiport
s tótágast táncolt a Groteszk:

Ambrus WC-ről, vizavi
akna jött és ágyúgolyó, –
ágy mellől szekrény s fal kiment!
„Gimbelem”, szólt a rádió.

És Valami tanácskozott
és aztán Ugyanaz, megint,
és züllött, körben, minden a
Föld züllött szokása szerint;

s a talpak jártak. Nem tudom,
már nem tudom, hogy volt s mi lett.
Már nem tudom. De teltek a
napok s az évhosszú hetek:

hallottuk, Ausztriába hogy
húzták a deportált Dunát
s gyárakban ma is puskatűz
ajánlotta a hacacát…

De csak szájon csókol a perc
s jó remény némítja a jajt:
Nem! Rabok tovább nem leszünk!
És: Isten áldd meg a magyar
Prológus egy Shakespeare-előadáshoz

Tisztelt közönség, én, a Bolond,
okos és jókedvű vagyok;
eszem akkor szülte a Költő,
amikor ezt a darabot:
háromszázötven éve nézem,
hogy kacag és sír a világ,
gúnyolom a tragédiákat
s tapsolom a komédiát.

De rám e perc uj szerepet ró,
mert azt kell bejelentenem,
hogy Alkotóm szava először
zendűl meg ezen a szinen:
ifjú szinházunk most idézi
először Shakespeare szellemét,
napfényes zivatarba gyűjtve
ami benne mély, drága, szép.

Mindazt, ami ábránd s valóság
s ibolyaillatként sodor,
szív titka, szivárványmagas vágy
és pokolzengető humor,
odaadás a szerelemben
s bölcsesség s emberszeretet
s boldog veszély s baráti hűség
s életerő, talpraesett,

mindazt édes játékba fogja
a Költő nagy művészete,
rá-rásujtva a puritán gőg
öntelt szamárfüleire –
a sárgalábú vaskalaposság
megkapja, ami neki jár:
becsületnek cinkosa itt még
az is, aki csak jómadár.

„Vizkereszt”, vagy „Amit akartok”,
igéri a komédiánk;
s ha játékunk csak félig ég úgy,
mint a szivünk Shakespeare iránt,
akkor ne fussatok a végén
– sőt közben sem! – de dördülő
tenyeretekről zúgjon a taps,
mint a nyári záporeső!

(1954. május 8.)


[Borzadtam… – Eszmék, cserben hagytatok?…]

Borzadtam… – Eszmék, cserben hagytatok?
Ringyókként rójátok a piacot,
mindenki háza már a tietek,
vad szájakon kopik a nevetek,
nem találtok vissza az ég felé,
mindenkié vagytok és senkié.
Ti vagytok ezek? Ti, mennyei nők?
Szerelmetekkel olyan szeretők
dicsekszenek, akiket valaha
nem vonzott semmi szentség mámora,
szeretők, rutak, szennyesek, gazok,
akiktől tegnap még irtóztatok.
Ti vagytok ezek? Igazság, te vagy?
Utcán árulod tündér titkodat?
Olyan kapós lettél egyszerre, hogy
már száz tanyád van, ezer otthonod,
egyszerre százé lehetsz, ezreké?
Mindenkié lettél? Vagy senkié?



Klára

Szépen megkérem,
szépet meséljen.
Amikor a mese szól,
figyeljetek ide jól:
úgy szállunk egy más világba,
mintha vinne tündér szárnya
vagy mintha egy égi álom
terülne el a világon.

Amikor a mese szól,
figyeljetek ide jól:
szívünk kis piros harang lesz,
nevetése, könnye hang lesz.
És ez a hang mit jelent?
Tudja minden rang és rend:
Kik igy sirnak és kacagnak,
tetszenek az angyaloknak.

Ami igaz, ami kedves,
a mesében, ugye, meglesz?
Mert ami jó és szép nékem,
kétszer oly szép a mesében.
.........
Ripply-Rónai József: Narancsos csedélet.
Ripply-Rónai József: Szabó Lőrinc.